Lovasberény lakossága 2020 januárjában értesült róla, hogy él közöttünk egy kicsi lány, aki nagyon súlyos betegséggel küzd és hosszú időbe telik gyógyulása. Ő Horváth Hanna, Horváth Sándor és Vizler Adrien kislánya a Rákóczi utcában. Akkor nagyon sok ember összefogott önzetlenül a család megsegítésére, a nehéz, embert próbáló küzdelemben. Most Hanna édesanyja meséli el az elmúlt egy év történéseit, melyet folytatásokban közlünk.

Gyorsan eltelt a két nap és kedden este már újra a kórházban voltunk, Hanna végigsírta az utat, nem akart menni, hiába mondtam neki, hogy most csak kis ideig leszünk bent és újra jöhetünk haza. A következő 3 hetet így csináltuk végig. Szerda reggelente mentünk vissza és szombaton jöttünk haza. Sikerült azzal ösztönözni a visszamenetelt, hogy a klinikára minden szerda délután megérkeztek a bohóc doktorok. Ez az elmúlt két hónapban is így volt, de sajnos Hanna nem volt olyan passzban, hogy érdekelje Dr. Jázmin és Dr. Lala… eddig. Most viszont ujjongással várta őket és minden alkalommal, mikor reggel elindultunk, már az autóban azt találgatta, mit hajtogassanak neki lufiból. A szerda ennek a jegyében telt. Csütörtökön és pénteken pedig a kórházi játszóházban voltunk és szombaton már jöttünk is haza. Hamar eltelt ez a pár nap és Hanna is belátta, hogy nem maradunk ott sokáig. Szeretett otthon lenni, de az éjszakáink borzalmasak voltak. Sokszor felébredt és olyan keservesen sírt, hogy hosszú percek kellettek mire meg tudtuk nyugtatni. A kórházban viszont átaludta az éjszakákat, mintha ott valamiféle biztonságban érezte volna magát.

A sztómazsák csere katasztrofális még mindig. Ha otthon voltunk, én próbáltam lefogni a lábát, apa a kezét, közben torkaszakadtából ordított, a kórházban a nővérek segítettek. Csúnyán fel volt maródva a kivezetett bél mellett a bőr, szinte mindent kipróbáltunk rá a kék kenőcstől a piros ecsetelőig, de nem javult.

Január végén meglett a kifordult „sárkányszem” tenyésztésének eredménye: gombafertőzés, ezért innentől kezdve napi 3-szor gyógyszert kell rá szednie Hannának (a mai napig szedi).

Február 9-én sikeresen befejeztük a második kemoterápiás blokkot, jöhet a szünet a harmadik előtt. A tervezett két hét szünetből egy hónap lett, mivel Hannának nem voltak sejtjei, így nem tudták elkezdeni előbb a kezelést. Ebben az egy hónapban szóba jött, hogy a sztómát a hematológus orvosok zárni szeretnék, ezért irrigoscópiára kellett mennünk, magyarul ez azt jelenti, hogy a röntgen felvétel közben Hanna kap egy beöntést, így ellenőrizve azt, hogy a műtött vastagbél regenerálódott-e, összeforrtak-e a szövetek. Négyen fogtuk le mire kész lett a felvétel, viszont a vastagbele lyukas és a kontrasztanyag kilépett a hasüregbe, emiatt kétféle antibiotikumot kellett szednie, megelőzésképpen. Mi már teljesen beleéltük magunkat, hogy ennek a zsákos rémálomnak vége lesz, de a sebész javaslatára nem lett műtét, megvárják, míg a kemoterápiás kezelésnek vége.

Március elején kezdtük - egy csontvelőbiopszia után - az ún. „metát”. Ez a „legjobb” blokk az összes közül, három nap a kórházban, 11 otthon, jó idő volt, megérkezett a tavasz, kellett ennél több? Sajnos nem csak a tavasz, de a koronavírus is megérkezett hazánkba. A kórházban is érezni lehetett a koronavírus okozta felpezsdülést, látogatási tilalom lépett életbe, így innentől kezdve csak egy kísérő mehet be a gyerekekkel, apa már nem jöhetett be a klinikára. Hanna még mindig nem akart sétálni, már megállt a lábán, de önállóan nem ment. A novemberi bekerülésünk óta 2 kg-t fogyott, így csak 12 kg. A többi gyereket nagyon megviselte a meta, Hanna kicsattant az energiától, a műtét óta nagyon jól volt. Az otthon töltött 11 nap alatt egyszer kellett mennünk kontrollra, Hannának jó volt a vérképe.

Másnap lázasan ébredt, orvosi utasításra nem indultunk vissza, mivel más tünete nem volt és sejtjei is voltak a tegnapi vérvétel szerint. Szombaton már folyt az orra és lázas is volt. Éjszaka indultunk vissza, vérkép-kontrollra, majd bent is fogtak minket, de nem a hematológián, hanem a gasztroenterológián, először nem értettem miért. Hőt mértek, majd a doktornő orr- és nyálkahártya mintát vett. Másnap kérdeztem, és így már világos lett, hogy az elsők között teszteltek minket a klinikán koronavírusra és onnantól kezdve minden lázasan érkező gyereket „elzártak” és szűrték Covid-ra. Hétfő reggelre megvolt az eredmény, a Covid negatív, de Rsv pozitivitást mutatott a teszt, ez egy óvodás korú gyerekek körében gyakori felsőlégúti fertőzés. Felkerültünk a hematológiára, csillapították a lázát és infúziót kapott, majd pár nap múlva hazamehettünk, következő héten folytattuk a metát, egy hét csúsztatással. Eddig otthon a háziorvos asszisztense adta be Hannának reggel és este a vérhígító injekciót, de a koronavírusra tekintettel jelezte, hogy nem szívesen jön, nehogy megfertőzze Hannát… Innentől kezdve apa fogta le és én adtam be neki, szörnyű érzés volt megbökni, de ahhoz, hogy meggyógyuljon, muszáj volt megtenni.

Április elején a soron következő kontrollon a professzor azzal fogadott, hogy a lábán lévő – megmaradt – sárkányszemeket ő szíve szerint eltávolítaná és már hívta is a Hannát műtő sebészt. 15 perc múlva már a sebészeti ambulancián vizsgálta Hannát a sebész, és továbbküldött minket ultrahangra, majd a sebészeti osztályra, hogy jelentkezzünk be a műtétre. Ott újra leszűrték Hannát Covid-ra, ugyanis negatív teszt hiányában az altatóorvos nem altat el egy gyereket se.

Szerdán reggel éhgyomorra kellett érkeznünk 7 órára a klinikára, azonban a Covid-ra levett vér Igg értéke Hannánál pozitív lett és hiába a negatív PCR teszt, az aneszteziológus nem altatja el, kellett venni még egy nyálkahártya mintát. (A vérből kétféle értéket néznek: az Igm azt mutatja, hogy adott pillanatban fertőzött-e a személy koronavírussal, az Igg pedig, hogy átesett-e már valamikor rajta.) Így a műtét csúszott egy napot és mi megint a gasztroenterológián „nyaraltunk”.

Másnap csütörtökön 11 óra után vitték Hannát a műtőbe, nagyon sírt, a szívem megszakadt, pedig így is annyi engedményt kaptunk, hogy a műtő ajtajáig a kezemben vihettem fel. Délben hozták ki a műtőből. Akkor már a sebészeten vártam. Kérdezte a nővér, hogy adjon-e neki fájdalomcsillapítót, mert a műtét során sem kapott. Mondtam, hogy várjuk meg, amíg felébred, ha kér, akkor legyen szíves adni. Három óra tájékán ébredt, és mint akinek semmi baja, felült törökülésbe és evett-ivott, majd pisilni is elmentünk, ahol megállt a saját lábán. A sebészeten a nővérek nem hittek a szemüknek: most műtötték a lábát és még fájdalomcsillapítót se kért. Jól viselte a műtét utáni órákat, ezért meg is kaptuk a zárójelentést és délután hat órakor elhagytuk a sebészetet, apa odaért és indultunk haza.

Folytatása következik