Szívesen olvasok olyan cikkeket, amik a tudomány fejlődéséről, az elért eredményekről, azok lehetséges hasznosításáról szólnak. De soha nem értettem azokat a gondolkodókat, tudósokat, akik – leegyszerűsítve a lényeget – arról ábrándoznak, sőt azon dolgoznak, hogy miként lehet egyszer majd elhagyni a Földet, és máshol letelepedni, ha már a saját környezetünk nem lesz alkalmas a létezésre.

Nem igazán értem, hogy miért nem azon gondolkoznak ezek a hozzáértők, hogy itt a Földön hogyan lehetne olyan körülményeket teremteni, hogyan lehet olyan gondolkodásra és cselekvésre serkenteni az embereket, hogy soha ne kelljen elhagyni a Földet azért, mert már élhetetlen.

Az én gondolkodásom szerint a Mars-kolónia a probléma elodázása. Hiszen ha nem változtatunk a gondolkodásunkon, hiába megyünk a Marsra, a probléma megmarad, csak elvisszük máshová is a természetromboló, pazarló, önző életmódunkat.

Persze tudom, hogy nagyon sokan dolgoznak a természet megóvásán is, de jelentős összegben mernék fogadni, hogy nagy eséllyel lesz kolónia nem is olyan sokára a Holdon vagy a Marson. Előbb, mint hogy a Föld problémái megoldódnának.

Az elmúlt napok eseményei, az azzal kapcsolatos reakciók juttatták mindezt eszembe, mert mélyen elgondolkoztatott az, hogy mennyire nem látjuk, mekkora baj lehet, vagy talán már van is. Éljük a mindennapjainkat, és bár néha ilyen-olyan problémák átsuhannak az életünkön, de alapvetően a gondolkodásunkat nem befolyásolják.

Bármi történik, azt gondoljuk, hogy csak mi tudjuk az igazságot, szerintünk a másik legjobb esetben is téved, de leginkább rosszat akar nekünk. Akkor is elégedetlenkedünk, amikor semmi okunk rá és inkább örülni kellene a körülöttünk történő változásoknak. És mindezek mellett pazarlóak és önzőek vagyunk, miközben a háborgók nagy része soha egy fűszálat nem tett arrébb a közösség érdekében.

Tombolt körülöttünk a járvány, és ahelyett, hogy együttműködésre törekedtünk volna, igyekeztünk kibújni a szabályok alól, összeesküvés elméleteket gyártottunk, mert mindenkinél okosabbnak képzeljük magunkat.

Harminc éve nem látott mértékben fejlődik a környezetünk, épülnek az utak, de azért most is bőven vannak, akiknek ez sem jó. Eddig gödrökben, vagy sárban, porban lehetett végigdöcögni az utcán, de néhányan azért csak megjegyzik, hogy keskeny lett az új aszfaltcsík.

De leginkább a vízhiányra adott reakciók szomorítanak el. Hetek óta cikkeznek arról, hogy a környékünkön több településen is vízhiány lépett fel, sok helyen fél napokig nem volt ivóvíz. Mindenhol spórolásra szólították fel az embereket.

Lovasberény önkormányzata is megtette ezt, kértük az embereket, hogy az ivóvizet csak arra használják, amire feltétlenül szükséges.

Aztán egyszer csak nálunk is elfogyott a víz. És a reakciókból sajnos leginkább az tükröződött, hogy nem értjük, nem tudjuk, mi zajlik körülöttünk. Azt hisszük, hogy minden, ami most van, az állandó és korlátlanul fogyaszthatjuk, hiszen fizetünk érte.

Hát nem. Hiába akarunk majd fizetni érte, ha már nem lesz, amiért fizethetünk. Elő fog fordulni, hogy nem tölthetjük fel a medencét, nem moshatjuk le akármikor az autót, nem locsolhatjuk ivóvízzel a kertet. De bizony az is előfordulhat, hogy zuhanyozás közben elfogy a víz, és végső esetben akár napokig csak hörögni fog a csap, ha kinyitjuk.

Egyszer csak rá fogunk döbbenni, hogy nem a vezetőség zárta el a vizet, hanem mi magunk pazaroltuk el. De akkor már késő lesz, és akkor már sem az egymásra mutogatás, sem a sírógörcs nem fog segíteni.

Meg kell változtatnunk a gondolkodásunkat. Nem pazarolhatunk tovább, nem lehetünk önzők, nem gondolhatunk mindig csak magunkra, hiszen közösségben élünk. Csak együtt tehetünk azért, hogy az egyénnek és ezzel a közösségnek is kiszámíthatóbb élete legyen, és az emberiségnek esélye legyen a túlélésre a Földön.

Lehet, hogy néhányan most azt gondolják, hogy butaság, amit írtam. De azért én megkérdezem: vajon miért gondolkodnak a tudósok a Föld elhagyásán?

Horváth Péter